07. A vonat

 Alish-al útnak indultunk. Azt mondta a föld alatt el tudunk menni valameddig, de majd a felszínen is kell gyalogolnunk a legközelebbi vonatállomásig. A vonat a vidámpark széle felé ment körbe, és mi pedig a közepe táján lehettünk, legalábbis Alish valami ilyesmiről magyarázott. Újabb órák hosszan tartó gyaloglás következett, amitől már kezdtem kimerülni. Alvásra lett volna szükségem, de ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak.

 Az elején még beszélgettünk, de hosszas órák elteltével már csak némán baktattunk egymás mellett, vagy néhol, ahol szűk volt az a alagút, ott csak én loholtam utána. Egy idő után Alish kijelentette, hogy ideje felmászni a fa belsején keresztül a felszínre. Ez sokkal nehezebb volt, mint a lefelé jövet, amikor csak le kellett csusszannunk, akár csak egy vízi csúszdán. Most erősen kellett kapaszkodnom, a sötét üregben az orrom hegyéig is alig láttam el. Ki volt alakítva, hogy a fa üregén belül hol van a csúszós rész, és hol van az a rész, ahol a kinövések vannak, amikbe kapaszkodni lehet. Fáradtan lihegtem minden egyes mozdulatomnál, amikor fel kellett húzzam magam a kapaszkodókon. Alish sokkal gyorsabb, ügyesebb volt, de mindig megvárt engem, és segített.

  Mikor végre felértünk, és kimásztunk a fának az ágára, körülnézhettem. Az ég sötét volt, lilás-kékes színekben pompázott. Már itt is beesteledett. Alig volt rajta egy-egy csillag, a sok felhő, ami az eget borította, eltakarta őket. Látszott a fal, ami körülvette a vidámparkot, innen már sokkal nagyobbnak tűnt, mivel közelebb voltunk hozzá. Kevesebb volt a cirkuszi sátor, sőt, itt már alig volt. A környék kihalt volt, csak egy-egy romos ház volt ott, amikről lekopott ez egykoron színes vakolat. Mikor meg akartam kérdezni, hogy merre van a vonatállomás, Alish lepisszentett, a kezét a számra tapasztotta, a fejét erősen megrázta, jelezvén, hogy véletlenül se szólaljak meg. Ezt azért nem értettem, mert itt már egy árva lelket sem láttam. Majd elkezdett kotorászni a bőrhátizsákjában. Intett, hogy kövessem. Elkezdett lefelé mászni, én pedig mentem utána.

 Leértünk a fáról, és elkezdtünk sétálni az erdős vidéken, ahol pár ház is volt. Elérkeztünk a sínekhez, ami egy régebben biztos csinos, díszesebb ház mellett volt. Volt mellette egy régi villamos. Alish a fülembe súgta, hogy a villamos nem jár, és sosem járt, a vonatállomás pedig a ház másik oldalán van.

  

 A vonatra nem sokat kellett várni, de arra a tíz percre is el kellett bújnom Alish utasítására a házban, ami a kihalt állomás mellett állt elhagyatottan. Alish előre szólt, mikor már látta a vonat két villogó lámpájának fényét, ami messziről csak két apró pöttynek tűnt a fák között. Akkor kibújhattam a házból, és együtt néztem Alish-sal a vonatot. A két apró pötty közeledett, és kezdett kirajzolódni a vonat alakja, ami egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnt. Végül sípolva megérkezett. A megállóban még mindig csak mi ketten álltunk. Alish szorosan megölelt, ami elég hirtelen ért engem, de jól esett. Feltessékelt a vonatra, mikor kinyíltak a végtelen hosszúnak tűnő szerelvény ajtajai. 

  Feltápászkodtam, és az első osztályon találtam magam. Különböző kabinok voltak, amikben bíborvörös bársonyülések voltak. Minden vörös, fekete és fehér színben pompázott, a bútorok viszont sötétbarna, fából készült darabok voltak. Úgy gondoltam feltűnő lett volna, ha az első osztályon foglalok helyet, így elkezdtem hátrafelé indulni, a már elindult szerelvényen. Az utasok az első osztályban hasonlítottak egymásra: a férfiak közül sokan frakkot viseltek és cilindert, a nők pedig tollakkal díszített ruhákban kacagtak, cseverésztek. Vagonról vagonra haladtam. Az első osztálynak kevés vagonja volt, de minél alább mentem, annál több darab kocsi volt belőle. A másodosztályon már vegyesebb volt a felhozatal, és sokkal inkább tömve volt. A harmadosztályon viszont már állóhely is alig volt, és mindenféle alak megfordult ott. Ott már jellemzőbb volt az, hogy sokaknak már nem is volt emberi vonásuk. Volt ott felnőttméretű meztelen emberbaba; nyúlfejű, de mégis embertestű lény; vagy csak épp egy fekete árny, ami - vagy inkább aki - nem szerette, ha neki mentek. Tökéletes búvóhely volt számomra. 

  A sarokba tolakodtam, leültem a földre, összekuporodtam, és behunytam a szemem. Már nagyon álmos voltam. De ki kellett bírnom, résen kellett legyek. Tudtam, hogy nem láthat meg a kalauz. Az ajtók felé ki volt írva a megállóknak a neve. Ahol én szálltam fel, az az Old Shelter volt. Hunyorítva próbáltam leolvasni a többi megálló nevét. Megszámoltam, hogy a Doll állomás pontosan tizennégy megállónyira volt. Nem találtam esélyesnek, hogy egészen addig ne bukkanjon fel kalauz.

 Többször is majdnem rám tapostak, mivel a földön voltam, de már nem voltam képes állni. A fáradtság átjárta a testem. Már rég aludtam volna, ha otthon maradtam volna. Otthon. Egyre távolibbnak és emlékszerűbbnek tűnt már ez a szó. A szemhéjaim megnehezedtek, és egyre nehezebb volt őket megtartani. Nem! Ha már egyszer lecsukom a szemem, utána már kész, elalszom. Nem engedhettem meg ilyesmit magamnak. Pedig annak ellenére, hogy mindenki zajongott, hangoskodott, és elképesztően büdös is volt, én egy pillanat alatt képes lettem volna álomba szenderülni.

  A megállók között sok idő telt el, a vonat viszonylag komótosan haladt. Az úton azzal kötöttem le magam, hogy a plafonra akasztott rózsaszín, piros szemű plüssmackót figyeltem, ahogy a zötykölődés közben jobbra-balra ingadozott, majdnem fejbe verve pár utast. Talán a negyedik megállónál jártunk, amikor már nem bírtam tovább. Már azelőtt is félálomban lehettem, minden zaj már tompa volt, és a szemeim le-le csukódtak. De mikor a kép végleg elhomályosult, a hangok végleg elhalkultak, akkor nagyjából a negyedik megállónál jártunk. Pedig nem szabadott volna, de a fáradtság és bágyadtság eluralkodott rajtam. Gyenge és erőtlen voltam, nem bírtam ki. Az agyam kikapcsolt, és álomba merültem.

   Mikor magamhoz tértem, egy idős hölgy bökdösött meg. 

- Kislány, kislány! - krákogta a rekedt hangján.

- I-Igen? - nyitottam fel a szemeim bágyadtan.

  Mikor felnyitottam a szemem, és felpillantottam, már láttam, miért bökdösött a néni. Ő a mellettem lévő ülésen kötögetett, előttem pedig egy rendkívül magas férfi állt. A fején lévő sapka már majdnem a vagon tetejét súrolta. Nem volt vékony alkat, sőt, széles, termetes teste volt. Kék egyenruhát viselt, és nyakába pedig egy pénztáros táska volt akasztva. Az arca pufók volt, de nem abból a barátságos fajtából. Mogorva és szigorú volt a tekintete.

- Csak mutasd a jegyed, aranyom - rikácsolta az öreg néni a kalauz helyett.

 Megijedtem. A kalauz gondolom ezt már rég kiszúrta, de nem mondott semmit. Továbbra is előttem állt, lefelé nézve engem, hiszen én a földön ülve csak egy apró porszemnek látszódhattam az ő szemében. Ő felém tornyosult, és azzal a mogorva arckifejezéssel rám meredt.

- Jegyet vagy bérletet - dörmögte a mély, markáns hangján.

- Én... Nekem... - hebegtem ijedten. Elveszett voltam. Védtelen kisgyermeknek éreztem magam. - Melyik... Melyik megállónál járunk? - kérdeztem.

- Az Underworld következik - csacsogta a néni.

 Azután következett volna a Doll.

- Nekem n-ni... Ni-nincsen... - dadogtam remegve a félelemtől.

  A kalauz egy erős mozdulattal megragadta a pólóm hátulját, felemelt. A másik kezével megragadta a sípját, és belefújt a szájával. Erre mindenki összerezzent, elnémult. A vonat villámgyorsan lefékezett, az álló utasok közül sokan majdnem hátraestek. 

- Ne bántson...! - rebegtem a kalauznak, miközben a pólómnál fogva lógatott engem a levegőben.

  Ekkor még jobban felemelt, egészen addig, hogy a szemünk egy szinten legyen. Mélyen a szemembe nézett, a tekintete villámokat szórt. Úgy éreztem a veséimig is ellátott azzal a szúrós szempárral, mintha olvasott volna bennem. Majd lejjebb emelt, és már majdnem megkönnyebbülten fellélegeztem, mikor láttam, hogy kinyíltak az ajtók. Az egyik ajtó elé hurcolt. Az egész vagon engem bámult feszülten. A kalauz jó erősen meghúzta a pólóm, és egy számára könnyed mozdulattal kidobott engem. Én elestem, és földön fekve visszapillantottam rá. Ő mélyen a szemembe nézett.

- Szerencséd van, hogy életben hagytalak - mormolta.

 Én erre csak félénken bólintottam. Köszönömöt semmiképpen sem akartam mondani. A vonat ajtajai visszacsukódtak, és zötyögősen elindult. Láttam, ahogy az ablakból bámult engem a sok kíváncsiskodó szempár. Én azzal voltam elfoglalva, hogy mégis hol a fenében vagyok. Mert nem a szabadban voltam. Körülnéztem. A vonat sötét alagútjában voltam. Ahogy a vonat legutolsó vagonja is elment mellettem, azt kívántam, bárcsak felugorhattam és felkapaszkodhattam volna. Miután már teljesen elzakatolt, és már a sínek nyikorgása is elhalkult, akkor éreztem magam igazán egyedül. A tenyerem lehorzsolódott mikor leestem, de nem bírtam foglalkozni. A sok stressz és nyomás már felébresztett, nem voltam álmos. A sötétségbe meredtem. Hogy fogok én onnan kijutni?

Get free premium widgets for your blog and website.

06. A terv

 Ahogy a tervet próbáltuk megbeszélni, Alish-sal többször is összevesztünk. Ő próbált meggyőzni engem arról, hogy ne a családom bőrét próbáljam megmenteni, hanem a sajátomét. Én pedig egyre jobban kiálltam a mellett, hogy a családom nélkül nem megyek sehova. Minél jobban nyaggatott és győzködött, én egyre makacsabb és makacsabb lettem. Még mindig rágott engem a lelkiismeret, hogy miattam kerültek ide. Alish sokat kérdezősködött az idejövetelem részleteiről, mondván, hogy a kijutási terv az előzményektől függ. Azokban rejlik szerinte kulcs, a megoldás. Nem értettem, mire akar ezzel kilyukadni, egészen addig, amíg el nem meséltem, hogy a bejárati kapunál különböző tárgyakkal fizettünk, amik a másik világból származtak, azaz az a mi világunkból. Nem figyelt arra, hogy a családtagjaim miket adtak le, mikor egyenként felsoroltam, csak azt jegyezte meg, hogy én a kalapommal fizettem. A kalapra kezdett összpontosítani, és elgondolkodó tekintettel percekig csak töprengett. Én csöndben ültem, és bámészkodtam. Alish házát még továbbra is lenyűgözőnek találtam, így szívesen nézegettem minden egyes részletét. A sok növény elbűvölt, és a finom virágillatot beszippantva csak vidámabb és nyugodtabb lettem. 

- Meg kell keresnünk a kalapot - mondta hirtelen, megtörve a kellemesen nyugtató csendet.
- Miért olyan fontos az? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, de magamban kezdtem már sejteni.
- Az volt a belépő, akkor az lesz a kilépő is. Ez egyértelmű. A kérdés az, hogy hol van - mondta lassan.

  Időközben a résnyire nyitott ablakon keresztül bejött a házba Offi is, Alish mókusa. Ő még akkor vált el társaságunktól amikor Alish háza előtti mezőre értünk, csatlakozott a többi kisállathoz, és velük játszott. Úgy tűnt megunta a játékot, és inkább visszatért gazdájához, aki mosolyogva, játékosan várta őt. A mókus a lábán felmászott az ölébe, majd a karján keresztül a vállára, és ide-oda futkorászott, izgett-mozgott. Alish-t ez nem zavarta, sőt, csak nevetgélve hagyta, hogy mászófalnak használják őt.

- És hogy keressük meg a kalapot? - kérdeztem óvatosan.
- Jó kérdés. Én szerintem körbekérdezek itt-ott, te viszont ellátogatsz Cani-hez. Most már nincs más lehetőség. Nem tudom hol hallottál róla, de akárhogy is, Cani tényleg jó ötlet. Én viszont oda biztosan nem megyek.
- Egyedül menjek oda? - kérdeztem csalódottan.

 Egy teljesen másik világban egyedül barangolni nekem nem tűnt jó ötletnek. Sőt, rettegtem a gondolattól, hogy bármit is egyedül csináljak abban a vidámparkban. Alish már említette, hogy nem fog engem végig kísérgetni, pesztrálni, hiszen sok dolga van neki is. De reméltem, hogy hosszabb ideig lesz velem, és nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kettéválnak az útjaink. Azért persze az is látszott, hogy Alish nem csak amiatt nem szeretne menni Cani-hoz, mert rengeteg a tennivalója, de egyértelmű volt, hogy nem kedvelte őt. Egyre kíváncsibb lettem, hogy ki is ez a személy.

- Szedd össze magad. Elkísérlek valameddig, de a vonatra már egyedül fogsz felszállni. Rendben? - méregetett aggodalmasan.
- Rendben - bólintottam. - De akkor mindent mondj el részletesen, hogy merre kell majd menjek, meg ilyesmi... - kértem, mert még mindig féltem.

  Alish hosszas útmutatásba kezdett, egészen attól, hogy hogyan szálljak fel a vonatra. Elmondta, hogy a vonat rettentő drága, így kénytelen leszek fellógni, és ha látnám, hogy jön az ellenőr, akkor meneküljek, vagy bújjak el valahová, esetleg a székek alá, vagy egy eldugottabb sarokba, a lényeg, hogy ne vegyen észre. Ez cseppet sem hangzott túl biztatóan, sőt, én már itt el kezdtem félni. Szavakkal részletesen leírta az ellenőr kinézetét, és azt mondta, hogy jobb nem találkoznom vele, és nem érdemes vele kikezdeni, mert elég erőszakos és agresszívan tud viselkedni, ha potyautassal találkozik. Pláne, ha még hazudik is neki, tehát véletlenül se próbáljam azt hazudni, hogy elhagytam a jegyem. Információkkal teli útbaigazítást adott, mivel ő is látta, hogy elég esetlen vagyok, nem tájékozódom túl jól idegen helyeken. Elmondta, hogy mit tegyek ha elérek az adott megállóig, hogy merre menjek, ha leszállok. Nem volt messze a megállótól Cani háza, ez egy remek hír volt számomra. Azt mondta, az úgy nevezett "Doll House"-t kell keressem, ami ki is lesz táblázva, mivel régen az is egy attrakció volt a vidámparki vendégek számára. Az Cani otthona, és a vonatállomás neve is Doll, amit könnyű volt megjegyeznem.

 Adott pár tanácsot is. Azt mondta jobban teszem, ha elkerülöm szemkontaktust. Ne viselkedjek feltűnően, ne hívjam fel magamra a figyelmet, és ne álljak szóba senkivel, csak a legvégső esetben, ha végleg eltévednék, vagy vészhelyzet lenne, és segítségre szorulnék. Tudta, hogy ha feltűnést keltek, akkor az okulinonok hamar rám találnak, és levadásznak. Ezt pedig ugyebár jobb volt elkerülni. Még mindig megborzongtam, ha az okulinon arca eszembe jutott. Az üresen tátongó szemüregek látványának emlékétől felfordult a gyomrom.

  Alish az útbaigazítás során sok megjegyzést tett arra, hogy mennyivel jobb hely volt régen a vidámpark. Például mikor azt javasolta, hogy ne beszéljek senkivel, hozzátette, hogy régebben bezzeg akárkivel lehetett cseverészni könnyedén. Ma már mindenhol kihallgatnak, és ha egy rossz szót is kiejtesz a szádon, hamar börtönben találod magad. Viszont a szigor mellett volt egyfajta hanyagság is abban a világban. Hiszen Alish elmondása szerint omladoztak az épületek, rozsdásodtak a játékok, lekoptak az egykoron színesre kifestett építmények vakolatai.

  Miután elmondta, hogy hogyan jutok Cani-hoz, felmerült a kérdés, hogy hogyan tovább. Alish szerint már akkor szerencsém lett volna, ha odáig sikerül elmennem, hiszen a tervének rengeteg gyenge pontja volt, de más lehetőség nemigen adódott. Azt mondta Cani számon tartja Metus minden egyes tevékenységét, így ő tudhatja, hol van a kalapom. Mindent tud a vidámparkról, tisztában van az összes titokkal, amiket mások rejtegetnek. Csak nem fecsegi ki őket akárkinek, akármiért. A hangsúly az utóbbin van: akármiért. Ugyanis Cani-vel alkukat szokás kötni, üzleteket, cseréket, amikből neki is haszna van, nem csak az odaérkezőnek. Mivel általában hatalmas árakat szokott kérni, olyan dolgokat, amik közelítenek a lehetetlenhez, a megadhatatlanhoz, ezért nem sokan látogatnak el az otthonába. Cani emellett rendkívül eszes és furfangos, így átvágni őt, vagy csalással, vagy trükkökkel próbálkozni nem érdemes, mert később egészen biztos, hogy életed végéig bánni fogod.

- De mégis mit adhatnék én neki? - merült fel bennem a kérdés. - Semmim sincs - tettem hozzá letörten.
- Ha nincs semmid, akkor olyat fog kérni, amit meg kell szerezned neki, mint ahogy azt általában szokta. Az odatévedőknek sosincs náluk olyan dolog, ami Cani-nak kellene. Vagy ha netalántán van is, valami olyasmit kér, amit az illető biztosan nem adna oda neki. Épp ezért olyan nehéz vele üzletelni. Alkudozni meg ne próbálj vele, attól különösen ideges lesz - magyarázta Alish.

- Te már kötöttél vele cserét? - töprengtem.
- Igen... De arról nem szeretnék beszélni - mondta halkan, elkomorodva.
 Látszólag rossz emlékeket ébresztett fel benne, amire nem igazán akart visszagondolni. Kezdtem megérteni, miért nem kedveli Cani-t annyira. Azon töprengtem, vajon mit kérhetett tőle Cani, amire ilyen érzékeny volt Alish. És vajon mit akart Alish Cani-tól? Nem mertem kérdezősködni, mivel Alish már mondta, hogy nem akar róla beszélni, és nem mertem erőltetni. Akármilyen kedves is volt a lány, kicsit még mindig tartottam tőle. Tulajdonképpen nem csak tőle, hanem az egész világtól, aminek ő a része volt.

- Ha már Cani-nál vagy, és ha csodák csodájára szóba áll veled, akkor a következő lépés az lesz, hogy elégtételt teszel neki, megszerzed azt, amit kér tőled. Halvány fogalmam sincs róla, mit akarhatna tőled, de ne hátrálj, légy határozott. Ha kiadja a feladatot, akkor a legjobb lenne, ha találkoznánk, csak nem igazán tudom, hogyan, mikor, és hol tudnánk összefutni. Ez a probléma. Ki tudja, mikor érsz oda, hogy alakul, vagy egyáltalán sikerül-e odamenned. Nem tudnánk egyeztetni a találkozót. Sajnálom, Karla, de nagyon úgy tűnik, hogy mi ketten nem fogunk találkozni - mondta szomorúan, majd tovább csacsogott. Nem szóltam bele, csak csendben hallgattam őt. - Persze próbálkozhatok beszélni az állatokkal, hogyha látnak valahol, akkor értesítsenek. Az beválhat - hadart villámgyorsan Alish, én próbáltam követni, amit mondott. Érthetően beszélt, csak nagyon gyorsan, és elég nehéz volt az összes információt memorizálni egyszerre. - De nem minden állattal vagyok igazán jóban, pláne nem arról a környékről. Tehát, ha Cani-val sikerül a csere, akkor már csak a kalapért kell elmenj csak... Remélhetőleg nem lesz valami nehéz helyen. Nem akarom elvenni a kedved, remélem azért maradt még benned némi lelkesedés - aggodalmaskodott.

 Már válaszra nyitottam a számat, amikor hozzáfűzött még valamit a mondanivalójához.
- Viszont sajnálom, de a családodat végleg, teljesen el kell felejtened. A saját bőrödet is csak hatalmas szerencsével sikerülhet megmentened, őket szinte már képtelenség lenne. Én tényleg sajnálom, részvétem értük - nézett rám sajnálkozva, mintha ő tehetne róla.

 Jól esett, hogy ilyen megértő és együtt érző volt velem. Nem mondtam el neki, de én továbbra sem mondtam le a családomról. Eleget vitáztunk már róla. Alish annyira féltett engem, hogy hallani sem akart a családomról, úgy gondolta, ha velük foglalkozom, a végén egyikünk sem jut ki élve. Valószínűleg igaza is volt, de úgy éreztem, inkább nem jutok ki sehogy, mintsem nélkülük menjek el.

Get free premium widgets for your blog and website.

05. Alish házában

  Hosszas órákig baktattunk a föld alatt, tökéletesen elrejtőzve az okulinonok elől. Alish magyarázott nekem valami olyasmiről, hogy azért nem teljesen biztonságos az alagút sem, mert az okulinonok egyszerűen érzik az idegenek közellétét. Azaz az enyémet. Ez olyasmi lehetett, mint a rendőrkutyáknál a szaglás, legalábbis erre asszociáltam. Én voltam a bűnöző, ők a kopók, a rendőrök pedig az okulinonok vezére. Csakhogy én semmit nem követtem el, csupán csak annyit, hogy egy véletlen szerencsétlenség folytán belecsöppentem a világukba. Nem értettem, hogy miért akartak elkapni.

- De miért pont engem üldöznek? - kérdeztem halk, vékony hangon.

 Alish, aki eddig előttem kullogott, mert egy keskenyebb résznél voltunk, most hátrafordult. Ahogy a fejét megrántotta, a két hosszú fonott copfja könnyedén fellebbent.

- Azt akarják, hogy közéjük tartozz - mondta titokzatosan, mire én csak még kíváncsibb lettem.

- Közéjük? Ezt hogy érted? - értetlenkedtem tovább. 

  Úgy tűnt nem szívesen beszélt volna róla bővebben, de engem nem hagyott nyugodni a téma, így ha azon múlt volna, akár egész úton nyaggattam volna.

- Nehéz ezt így elmondani. Azt szeretnék, hogy te is okulinon legyél. Egykoron ők is pont olyanok voltak, mint te. Szép nagy szemeik voltak, mint neked. Ők is emberek voltak, saját élettel, családdal, mindennel. Ők is a másik világból jöttek ide - mesélte szomorúan.

- De hát miért lettek ilyenek?
  Alish-t látszólag zavarta a tudatlanságom, és kicsit megvetően nézett rám. Pedig nem tehettem róla. Mindenesetre végül beadta a derekát, és részletes mesélésbe fogott.

- Metus kapzsisága miatt. Mikor rájött, hogy mások szeme világát elfogyasztva új erőket nyerhet, olyanokat láthat, mint amiket mi itteni lakosok sosem, odacsalta a látogatókat, és átverte őket. Egyre erősebb és erősebb lett, teljesen függő lett, és hataloméhes. Nem volt ez mindig így. Vidám, kellemes hely volt ez a vidámpark. Nappal dolgoztunk az embereknek, rengetegen jártak ide, gyerekek, felnőttek, mindenki. Szíves fogadtatásban részesültek, és kipróbálhatták az összes játékot, szórakozhattak, jól érezték magunkat. Márpedig ha a vendégek örültek, mi is örültünk. Rég volt ez, nagyon rég. Én akkor igazából még meg sem születtem. Aztán egyre kevesebben és kevesebben jöttek. Akkortájt vált Metus mohóvá, és akkor történt minden rossz. Azt hiszi, ha elég embert szerez, egy nap átmehet a ti világotokba. Azóta egyre furcsább dolgok történnek itt. Metus mindent megtesz, hogy friss húst szerezzen, és hogy minél több embert húzhasson csőbe. Ez a világ, már nem jó hely. Nem csak nektek nem való, de már nekünk se nagyon.

  Megborzongtam. Lehet, hogy félreértelmeztem, de elsőre úgy fogtam fel a Metussal kapcsolatos helyzetet, hogy ez az ember, vagy akárki, szemgolyókat eszik. Mivel többnyire vizuális típus vagyok, elszörnyedve képzeltem el, ahogy valaki kivájja mások szemét, majd mint egy ízletes kókuszgolyót, bekapja, és jóízűen megrágcsálja a szájában. Visszataszító egy jelenet.

  - Mit gondolsz, látom még valaha a szüleimet és a testvéremet? - jutott eszembe a családom.

 Ekkor Alish az ajkába harapott, és furcsamód meggyorsította a lépteit. Nem tetszett nekem a viselkedése, feltűnően kerülte a család-témát. Kezdtem sejteni, hogy nem valószínű, hogy megmenthetem őket. De nélkülük nem akartam elhagyni a vidámparkot. Úgy éreztem, hogy én tehetek az egészről. Az én hibámból kerültek ide. Én nyaggattam őket folyton, hogy jöjjünk ide. Ők nem akarták ezt, csak a kedvemért csinálták. S mégis, most ők tűntek el, és én járkáltam szabadon a föld alatt.

  Sok-sok óra elteltével megérkeztünk Alish lakásához. Az alagút ott eleinte csak kiszélesedett, majd egy kisebb földalatti terembe értünk, melynek a közepén egy hatalmas fa állt. Egy fa, aminek a föld alatt nem csak a gyökerei voltak, hanem a törzse is. Annak a gyökerei az alagút alá fúródtak. Hatalmas volt, épp akkora, hogy a belsejében egy ház legyen. Pont, mint a mesékben, ahol a fa belsejében élnek a tündérek. Alish is, a szememben egy tündér volt, hiszen nem tagadom, gyönyörű volt az arca, és az, hogy ilyen segítőkész volt, még tündéribbé tette.

  Az óriási fa körül volt fű is, ami a föld alatt szintén furcsának tűnt, pláne, hogy akkor a pázsit nem érheti napfény, az ottani viszont mégis élénkzöld volt. A gyepen pár állatka játszott, némelyik számomra teljesen ismeretlen fajú volt. Volt nyuszi, sün, hód, mindenféle, nem annyira nagy darab, apró állat. Volt pár fehér szőrmók is, amik gömbölyűek voltak, és vékony hangjukkal aranyosan sípoltak. Volt ott minimedve is, ami azt hiszem az én világomban nem létezett, olyan aprócska volt, de mégis, egy barna medve tökéletes mása volt, csak lekicsinyítve. A fa törzsén volt pár ablak, és egy ajtócska. Volt még ott egy terasznak mondható emelvény is, ahol egy fapad és egy asztal állt. Az asztalon hevert pár idő rágta papírlap, és sok-sok színes ceruza.

  Alish-t követve elindultam a fa törzsén látható rozoga kis ajtó felé, ami a háza bejárata volt. Már az ablakból bepillantást nyerhettem kicsit a ház belsejébe, de leginkább akkor vehettem szemügyre, mikor beléptem az ajtón. A fa belseje nagyobb volt, mint aminek kívülről ítéltem. Több emeletre volt felosztva, roskatag lépcső vezetett fel a többi emeletre. A földszint egészen tágas volt. Ott volt a nappali, ami egy bőrkanapészerű ülőalkalmatosságból állt, egy hatalmas szőrős szőnyegből, ami egy hajdani hatalmas állat bőre lehetett. A kanapé előtt egy asztalka volt, rajta egy bögrével. A nappali mellett volt pár fapult, és pár fából készült edény rajta, amiből arra ítéltem, hogy az a konyha. Továbbá ott volt még egy régies sütőnek tűnő valami, ami inkább egy kemencéhez hasonlított. A többi szintet egyenlőre még nem láthattam. A falon kitömött állatfejek bámultak vissza rám, és pár rajz is ki volt szegezve. A rajzok színesek voltak, és őszintén szólva, nem voltak a legjobbak. Egy óvodás kézügyességéhez lehetett hasonlítani leginkább. Emellett rengeteg növény lepte el az egész helyiséget, a falon többféle kúszónövény nőtt, a földön pedig cserépbe helyezett virágok sorai voltak a fal mellé állítva.

- Üdvözlet az otthonomban, Karla! - tárta szét a karját Alish mosolyogva - Kérsz valamit enni? Tegnap fogtam lovat, én elég éhes vagyok, szerintem megsütöm. Kérsz esetleg belőle? Ehetnél hozzá munszt, jót tenne neked!
- Mi az a munsz?
- Butus - csóválta meg a fejét.

 Elindult a konyha felé anélkül, hogy levette volna a bőrbakacsát, ezért arra következtettem, hogy ez nem épp olyan hely, ahol a küszöböt átlépve le kell venni a lábbelit. Viszont mégis olyan bátortalan voltam, így inkább maradtam közvetlen az ajtó előtt, és onnan figyeltem a könnyedén szökdécselő lányt. A pult egyik rekeszéből előhúzott egy tál valamit. Úgy nézett ki, mint egy kenyér, csak nem volt héja, tehát tulajdonképpen a kenyérbél volt. Felém nyújtotta a tálat, én pedig egy bizonytalan, lassú mozdulattal a fatálca felé nyúltam. Csíptem egy darabot a masszából, majd a számba raktam. Meglepően finom volt, olyan volt mint a frissen sütött kenyér, de mégis kicsit édeskés volt. Nagyon puha és ízletes volt, így mohón megrágtam, és már kértem is a következő adagot. Alish viszont elhúzta a tálat, és azt mondta, majd a lóhús mellé.

- Nem igazán szeretem a lóhúst - vallottam be.

 Tulajdonképpen undorodtam attól, hogy lovat egyek. Kiskoromban még lovagolni is jártam, tíz éves koromban pacimániás voltam, gyűjtöttem mindent, ami pónis, vagy lovas. A gondolat, hogy megegyem a húsát, akár sütve, akár rántva, egyszerűen borzasztóan taszított.

  Alish megrökönyödve nézett rám, amint vallomást tettem.
- NEM SZERETED?! - akadt ki, és ahogy így hirtelen felkiáltott, én megrezzentem, úgy megijedtem. - Pedig az a legzamatosabb, legszaftosabb állat!
- Ez nem igaz. A csirkehús vagy a malachús sokkal finomabb. A ló arra jó, hogy megüld, nem pedig arra, hogy megegyed! - ellenkeztem.
- Ne viccelj, csak a körhinták lovait szokás megülni! - kacagott Alish.
- Mifelénk nem - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Mifelénk viszont igen! De tudod mit, nálatok biztos nem olyan finomak a lovak, mint itten. Tudod elég nehéz lovat lőni, manapság már olyan kevés van belőlük, és ha van is, fürgébbek mint akárki más. De persze nem gond, ha nem kérsz, több marad nekem - csacsogott Alish, akiről addigra már könnyen megállapíthattam, hogy elég beszédes típus, de jó értelemben. Jól esett hallgatni őt, kellemes, vidám, kicsit kislányos hangja volt.

  Egy kis idő után Alish rám parancsolt, hogy ne ácsorogjak a küszöbön, és foglaljak helyet. Leültem a bőrkanapéra, ami meglepően puha volt. Gyerekes módon elkezdtem fel-le pattogni rajta, mire Alish csak nevetgélt, és megjegyezte, hogy milyen mulatságos vagyok. Alig egy órába telt, mire a konyhában tündérkedő lány elkészítette az ebédet, vagy vacsorát. Nem tudtam milyen napszak lehetett, az idő teljesen homályos volt számomra. Csak a kanapén ücsörögtem, és hallgattam Alish csicsergését, néztem, ahogy tevékenykedik a konyhában. Szépen felszolgálta a húst, és a munszt vékony csíkokra vágta. Kíváncsi voltam, milyen evőeszközökkel fogunk enni. Arra számítottam, hogy valami teljesen új dolog lesz számomra, de meglepő módon egy egyszerű kést, és villát nyomott a kezembe. A kanapénál ettük meg az ételt, de Alish mondta, hogy ez rendhagyó eset, mivel ő mindig az első emeleten szokta elfogyasztani az ételt.

- Ideje lenne megbeszélni a menekülési tervedet - jelentette be evés után.

Get free premium widgets for your blog and website.

04. Tekintet nélkül, avagy okulinon

  Az irány már meg volt. Észak felé kellett menjek, hogy egy éjszakára megszállhassak valakinél. Csakhogy féltem elindulni. Féltem kilépni a sátorból, és szembe nézni azzal, ami kint vár rám. Magamban azt kántáltam, hogy álmodom. Így próbáltam magamat győzködni, hogy felesleges aggódnom. Végül a "segítő löketet" az adta meg, hogy hallottam, hogy valaki a sátor felé közeledik. Ahogy Pei bújt át a sátor alatt, követtem a példáját, és hasonlóképpen jutottam ki. Kívülről a sátor falához simultam, és próbáltam hallgatózni, ugyanis a lépésekhez hangos kiabálások társultak. "Hova tűnhetett?", "Nem mehetett messzire!", "Kutassunk át mindent, mozgás!". Az elhangzott mondatokból azt vettem ki, hogy keresnek valamit, jobban mondva valakit. Az ösztöneim azt súgták, hogy én értem kutakodnak. Szinte tudtam, hogy engem keresnek. Csak nem értettem, miért akarnak ennyire elkapni. Úgy éreztem, jobb lesz, ha elmenekülök, mert nem járnék jól, ha rám találnak.

  Körülnéztem. Előttem erdő volt, mögöttem pedig a sátor, és végtelen sok vidámparki játék. Úgy tűnt, az erdő is része a vidámparknak, ugyanis láttam, hogy mögötte magaslik pár hatalmas hullámvasút, tehát az erdő túloldalán is folytatódik ez az őrült, játékokkal teli világ. Az iránytű az erdő felé mutatott, ezek szerint arra volt észak. Az erdő biztonságosnak tűnt, mindig is ügyesen másztam fára, így arra gondoltam, könnyedén el tudnék bújni, pláne, hogy abban a rengetegben Angliához nem illően nagy fenyőfák voltak. Egyébként is szerettem a fákat, erdőket, és az ott történő sétákat, kirándulásokat. Így hát óvatosan felálltam, és villámgyorsan besiettem a fák sűrűségébe. Alig pár métert mehettem, mikor hallottam, hogy az engem kereső személyek kimentek a sátorból. Úgy döntöttem felmászok egy fenyőre, és úgy fentről szemügyre vehetem őket. Nagy lendülettel el is kezdtem mászni a hozzám legközelebbi tűlevelű fára, nem törődve azzal, hogy a rajta lévő gyantától ragacsos lett a kezem. Csak másztam, és másztam, minél magasabbra. Abban bíztam, a sűrű tűlevelek majd eltakarnak engem. Letelepedtem egy vastagabb ágra. Próbáltam ledörzsölni a ragacsos anyagot, ami a kezemre ragadt. Ahogy szemügyre vettem, láttam, elég szokatlan volt gyanta, mert a színe irreálisan feketén csillogott.

- Hárman menjetek az erdő felé, hárman maradjanak itt, hárman pedig menjenek dél felé, a többiek pedig a többi irányba - kiabált egy hang parancsolóan.

   Próbáltam úgy helyezkedni, hogy lássam őket. Fekete csuklyás, rongyokat viselő alakokat láttam, többnyire háttal álltak nekem. Előttük állhatott a parancsolójuk, de őt sajnos nem láttam, mert egy fa tökéletesen eltakarta. Az egyik alak az erdő felé fordult, és akkor megpillanthattam előröl: emberi külseje volt, egy egyszerű, középkorú férfi volt. Leszámítva azt az aprócska hibát, hogy nem voltak szemei. A szemgödrei ott voltak, csak hiányoztak a szemgolyók. Két üres gödör volt, bármiféle szempár nélkül. Amint megpillantottam az alak arcát, rögtön kirázott a hideg. Pei tehát így gondolta, hogy nincs tekintetük. 

   Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugodjak. Karla, álmodsz. Ismételgettem magamban. Összekuporodtam, a kezeimmel átkaroltam a térdeim. Lehajtottam a fejem, és megpróbáltam úgy tenni, mintha nem létezne a körülöttem lévő világ. Lehunytam a szemem, és az otthonomra koncentráltam. Ébredj fel! Ha álmodtam, akkor egyszer fel kellett, hogy keljek. Az az egyszer, pedig jó lett volna, ha minél hamarabb eljön.

  Hallottam, ahogy a csuklyás alakok szét szélednek, és a keresésemre erednek. Kezdtem teljes mértékben biztos lenni abban, hogy értem kutakodnak. Felhajtottam a fejem, és néztem, ahogy három alak elkezdett az erdő mélyébe futni. Sokan különböző irányokba indultak el, és hárman pedig ott maradtak egy helyben. Nem tudtam, mi tévő legyek. Ha tovább akartam volna menni észak felé, le kellett volna másszak a fáról, de akkor meg elkaptak volna. Ha pedig a fán maradtam volna, akkor egy kis idő múltán kiéheztettem volna magam, és belehaltam volna az éhségbe és a szomjúságba. Tétován ücsörögtem a fán, arra várva, hogy valami csoda történjen. Egyszer úgy is kellett, hogy menjenek.

   Talán csak percekig lehettem egy helyben, de az időérzékem rémes volt, és nekem minden pillanat akár egy órának is tűnhetett. Idegesen morzsolgattam a kezem, amikor egy halk koppanással éreztem, hogy valami a fejemen landol. Egy makk volt az. Nem eshetett le a fáról, mivel mégiscsak egy fenyőfán voltam, amin nem lehettek makkok. Felpillantottam, és láttam, hogy tévedek. A fenyőfán igenis voltak makkok, de csak egészen a fa csúcsán teremtek. Furcsa volt, ahogy a fekete gyanta is, és ahogy minden más is, amióta a vidámparkba betettem a lábam.

  Úgy döntöttem, felmászok a fa legeslegtetejére, és megvizsgálom a makkokat. Óvatosan araszoltam felfelé, próbáltam halk, és észrevétlen maradni. A fa csúcsára érve meglepően magasan voltam, és körül tudtam tekinteni. Láthattam a végtelen nagy vidámparkot, illetve, eddig végtelennek tűnt. De onnan magasról láthattam, hogy nagyon is véges. A parkot hatalmas falak vették körül, olyan magasak voltak, hogy a fal túloldalán elbújhatott volna pár New York-i felhőkarcoló, mert nem látszódtak volna. Nyilván áthatolhatatlan volt, így egyértelműnek látszott, hogy a falak között rekedtem. Arra gondoltam, akár álombeli hely ez, akár nem, én el akarok menni. Mikor megpillantottam pár madarat az égen, rossz előérzetem támadt, és gyorsan lejjebb csúsztam a fán. Úgy éreztem, még a madarak is engem keresnek, figyelnek.

   Lentről hallottam egy halk susogást, mintha valaki szólni akarna nekem. Letekintettem, és egyel alattam lévő ágon egy két copfos lány nézett vissza rám, az ajka elé téve a kezét, jelezvén, hogy ne szóljak semmit. Nem értettem, hogy került oda, és nem tudtam, hogy egyáltalán mit akar. Vajon segíteni akart? Bízhattam benne? Nem tudtam pontosan. De valahogy rokonszenvesnek tűnt, talán azért, mert nagyjából velem egykorú lehetett, és olyan barátságos volt az arca.

- Kövess! - suttogta halkan, alig érthetően.

    A fa törzse felé fordult, és hármat kopogott rajta az öklével óvatosan, és halkan. A fa kérgei megmozdultak, széthúzódtak. Ekkor egy lyuk keletkezett, ami épp akkora volt, hogy egy ember beférjen rajta. Az üregből egy mókus mászott ki, a lány pedig a kezébe vette, megsimogatta és kicsit megszorongatta, mintha csak egy jó barátjával találkozott volna. A mókus felmászott a lány fejének a tetejére, majd a lány egy könnyed mozdulattal beugrott az üregbe, a mókussal a fején. Nagy szemekkel pislogtam a fatörzsre és a lyukra. Mivel más utat nem igazán tudtam, mivel a furcsa csuklyások lent ólálkodtak, ezért fogtam magam, lemásztam az üreghez, és óvatosan beleugrottam. Körülbelül négy egész másodpercen keresztül zuhantam egy szűkös, csúszdaszerű alagúton a mélybe.

   Majd egy puha talajra pottyantam, ahol török ülésben üldögélve várt rám a fonott copfos lány, a mókussal a feje tetején. A hely, ahova érkeztünk, úgy nézett ki, akár egy föld alatti titkos alagút. Látszottak a fák gyökerei a földben, hiszen a falak, a padló, minden földből volt. Halvány fény szűrődött be különböző lyukakból, amik hasonlóak voltak ahhoz, amin keresztül én pottyantam le. A csúszda szerű alagutak alján pedig egy-egy kupac levél volt, hogy a zuhanásnál ne essenek kemény talajra az arra járók.

- Alish vagyok - mászott közelebb felém a lány négy kézláb, majd a jobb kezét felém nyújtotta.
- Karla - ráztunk kezet.
- Gyönyörű név - mosolyodott el Alish, majd pajkosan elkezdett játszani a mókussal. Fél percig csendben figyeltem őket, kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Mocorogni kezdtem, és a leveleket kezdtem birizgálni. - Khm, nem lehet túl érdekes nézni, ahogy Offival játszom. Gondolom most magyarázatra vársz. Ez itt az én kis titkos alagutam, itt akármelyik fa belsejébe eljuthatsz. Elég hasznos egy dolog, főleg azért, mert egy okulinon sem tud róla. Nem csoda, hiszen olyan kis butácskák. Persze, nagyon veszélyesek, de azért annyi eszük szerintem nincs - csacsogott Alish.

- Oku-micsoda? - kérdeztem közbe, pedig látszólag még nem fejezte be a kis tájékoztatását.
- Okulinon! Nem láttad őket? Pedig a fa alatt, amin voltál, csak úgy hemzsegtek az okulinonok!
- Mi az az okulinon? - kérdeztem, bár sejtettem, hogy azokra a köpenyes alakokra gondol. Reméltem, hogyha felteszem ezt a kérdést, akkor kapok valami bővebb leírást róluk.
- A okulinonok elveszett lelkek, akik idetévedtek, és Metus pedig szolgájává tette őket. Elvette a látásukat, a szeme világukat - magyarázta Alish, közben az Offinak hívott mókust simogatva - Megkérdezhetem, hogy hogy kerültél a fa tetejére? Olyan kis elveszettnek tűntél, és nagyon nem ismerős az arcod.

- Hát, felmásztam, mert úgy gondoltam, hogy az oku... az okulinok...
- Okulinonok - javított ki mosolyogva Alish.
- Azok... Szóval úgy gondoltam, hogy ők engem keresnek. - böktem ki.
  Alish-nak lefagyott az arcáról a mosoly.
- Valami rosszat mondtam? - kérdeztem aggódva.
- Ó, nem... Csak... Karla, te hol is laksz?
- Jelenleg Manchesterbe - válaszoltam - De miért fontos ez? - kérdeztem összeráncolva a szemöldököm.
- Manchester? Az... Az valahol... Nem... Nem ismerem merre... - töprengett hangosan Alish, majd hirtelen mindkét kezét a vállamra tette, és mélyen a szemembe nézett a két, mandulavágású, erős zöld szemeivel - Te nem idevalósi vagy, ugye? El akarsz innen tűnni? A kiutat keresed? - bombázott hirtelen kérdésekkel.

- Ööö... Előtte meg szeretném keresni a családom - mondtam halkan, hiszen eszembe jutott, hogy lehet, hogy ők a vasútban ragadtak.
- Mikor, és hol láttad őket utoljára? - kérdezte Alish, a hangjában némi sürgetés volt.
- A bányavasút elején... Még a másik vidámparkban.
- Felejtsd el a családod! - vágta rá gyorsan.

  Ennél a mondatánál kicsit megijedtem. Az egy dolog, hogy néha elegem volt belőlük, de sose tudtam volna cserben hagyni őket, vagy csak úgy elfelejteni őket, mintha sosem léteztek volna. Ők mégiscsak a családom voltak.

- Nem tehetem - ráztam meg a fejem.
- Majd fogod. Előtte viszont ki kéne találjuk, hogy hogyan menekülhetnél meg, és juthatnál vissza Manchestler-be.
- Manchester - helyesbítettem.
  Alish csak legyintett, úgy tűnt nem igazán érdekli az otthonom neve.
- Ami azt illeti, már többször is próbáltam az idetévedőknek segíteni a kijutásban. Van pár mód, de mind nagyon veszélyes. Mindegyiknél nagy kockázatot vállalsz - beszélt Alish kicsit drámai hangon, mintha egy színdarabban, vagy egy spanyol szappanoperában akarna szerepelni - Ha elbuksz, sokkal rosszabbul jársz, mintha most elfogatnád magad. Sőt, ha feladnád magad, akkor talán még jól is járhatnál, csak itt kéne maradnod - magyarázta, majd a szemével végigmért - Végül is, egész csinos lány vagy, a magad módján.
- Nem kéne elmenjek Canihoz? - jutott eszembe a név, amit Pei említett.

  A név hallatán Alish láthatóan kicsit indulatosabb lett.
- Cani?! Átkozott önző nőszemély! Nem tudom honnan hallottad a nevét, de felejtsd el, Cani legyen az utolsó, ahova mész! - hadarta feldúltan.
- Rendben... És most mit fogunk csinálni? - kérdeztem kicsit siettetve, mert minél hamarabb meg akartam találni a szüleimet, és a nővéremet.
- Először is ellátogatunk hozzám, és adok pár dolgot, ami a későbbiekben még jól jöhet neked. Aztán majd kiötlöm, hogy merre kéne menjél, hogy kijuthass - magyarázta Alish. Offi, a mókus felmászott a kezén keresztül a vállára, majd Alish feltápászkodott, és leporolta ruháját. Elindult az alagúton.

  Felálltam a levélkupacról, és gyorsan utána siettem.
- De Alish, te nem fogsz elkísérni egészen a kiútig? - kérdeztem aggodalmasan, hiszen eddig úgy gondoltam, hogy végre találtam valakit, aki segít nekem, és eligazít engem ebben az abnormális vidámparkban.
- Ó, dehogy is, nekem ezernyi dolgom van! Védenem kell az erdőmet, még bedarálják a fákat, és játékokat építtetnek a helyükre.

  Csalódottan bólintottam. Ahogy ott abban a pici alagútban sétáltunk, kezdtem lenyugodni. Álom. Csakis álom lehetett minden. Pei, Alish, okulinonok, Metus, a vörös ég, a fekete gyantájú fák, a végtelen játékok, sőt, még szegény kis Offi is olyan valószerűtlen volt. Az egész olyan volt, mintha csupán csak a dús fantáziám és a képzeletem játéka lett volna.

Get free premium widgets for your blog and website.

03. A bányavasút, és Pei

 Anya viselkedése meglepő volt. Azt hittem, azt mondja, hogy forduljunk vissza, későre jár már, vagy hasonló. De nem ezt mondta. Azt mondta, menjünk, és vegyünk jegyet, ha tényleg működik, és nyitva van. Mintha teljesen megbabonázta volna őt a vidámpark látványa. Igaz, engem is elkápráztatott. Egy ideig nagy szemekkel bambultam a körbe-körbe forgó óriáskereket, amikor anya kizökkentett. Megragadta a kezem, és szinte már futva siettünk át a mezőn. Apa és Emily közvetlen utánunk jött, nem maradtak le, ők is utánunk iparkodtak, tartották a tempónkat. Jobban mondva anya tempóját. Különös volt, hogy ilyen lelkesek voltak.

  

  Kinyitottuk a kaput, ami most már korántsem volt olyan rozsdás, mint nappal, és egyáltalán nem bomladozott. Szép színes volt, és a "Metus Theme Park" feliraton lévő égők váltakozva világítottak a tetején. A pénztárhoz érve egy szemüveges nő kérte a belépőt. Mondtuk, hogy nincsen, de szeretnénk venni. Végignézett rajtunk. Nem pénzt kért, hanem elkért mindannyiunktól egy-egy tárgyat. Elkérte a nővérem zseblámpáját, anyukám fülbevalóját, apukám jegygyűrűjét. Ők kapásból odaadták, mintha misem lenne ennél természetesebb. Tőlem a kalapomat kérte el. Teljesen kiakadtam, nem akartam odaadni az én legkedvencebb ruhadarabomat, amit állandóan hordtam. A pénztáros néni viszont azt hajtogatta, hogy nyugodjak meg, mert a kijövetelnél visszakapom. Anya simán levette rólam az én saját beleegyezésem nélkül, én pedig csak ijedten kaptam a keze után, de addigra már a néninél volt, aki édesen mosolygott rám. Mindenki megbolondult? Kezdtem úgy érezni, hogy én vagyok az egyetlen épeszű a családunkban.

 Miután mindannyian beléphettünk, körülnéztem a parkban. Teljesen normálisnak tűnt elsőre, működtek a játékok, és egy csomó ember volt ott. De mégis, olyan furcsa volt az egész. Az emberekben volt valami, amitől nem tűntek igaziaknak. Olyan érzésem volt, mintha be lennének programozva, akárcsak a robotok. Vidáman járkáltak, vattacukrot ettek, beszélgettek, nevetgéltek. Teljesen átlagosan viselkedtek. Nem tudtam megmondani pontosan mi miatt voltak furcsák, inkább csak egy érzés volt. Az egész olyan álomszerű volt.

  Anyáék elindultak az első, legközelebb eső játék felé. Egy olyan beülős akármicsoda volt, ami lement egy picit a föld alá egy alagútba. Úgy nézett ki, mintha egy bányába mennél be. Kicsinyke kis bányakocsikba kellett beülni. Egy ilyen szerelvénybe hárman fértek be, ketten elöl, és egy ember pedig hátul ült. Természetesen én ültem külön, mert rögtön bevállaltam, hogy a család többi tagja együtt lehessen. Nem is volt sor, ami furcsa volt a tömegre nézve. Két idegennel ültem együtt, az egyik mögöttem foglalt helyet, a másik pedig mellettem. A mellettem lévőt jobban szemügyre tudtam venni: kamaszkorú fiú volt, fekete, egyenes, szemébe lógó hajjal. Mikor bepattantam a kocsiba,ő már ott ült, és a fejét kitámasztva a kezével aludt. Négy egymás után következő kocsi egymáshoz volt rögzítve. Anyáék beültek a mögöttem lévőbe, ahogy hátrafordultam, láttam, ahogy izgatottan várják, hogy elinduljunk.

  Kisvártatva el is indultunk. A kocsik nyikorogtak ahogy a síneken elkezdtek gurulni lefelé. Bementünk egy sötét alagútba, ahol hirtelen egy meredekebb szakaszon lecsúsztunk, mire többen is felsikoltottak néhányan ijedtjükből, páran csak megszokásból. A vasút lényege az volt, hogy tele volt hirtelen kanyarokkal és hirtelen szakadékokkal, ide oda rángatózott mindenki, sokan sikításokkal mutatták ki, hogy tetszik nekik. Kicsit veszélyes volt, a kocsik instabilak voltak, és nem is tudtuk bekötni magunkat, így erősen kellett kapaszkodjak a szerelvény székébe, mert pár élesebb fordulatnál simán ki is eshettem volna. Nem lehetett látni semmit, teljes sötétség volt, az orrom hegyéig sem tudtam ellátni. Csak érezted, hogy mész, és érezted a kanyarokat, meg a lejtőket.

  A végén megkönnyebbülve lélegeztem fel, mikor kiértünk az alagútból, mert sejtettem, hogy anya gyomra ezt nem nagyon bírta, és magamban kicsit féltettem őt. Én szerettem az ilyesmit, nem lettem rosszul tőle. Csakhogy furcsamód, mikor hátranéztem, a mögöttem lévő kocsik mind üresek voltak. Még az se volt ott, aki velem ült egy vagonba, csak hátul ült. Egyedül a fiú maradt mellettem, aki még mindig aludt, mit sem törődve az egésszel. Ijedten az ajkamba haraptam. Hova tűnhetett mindenki?

 Félni kezdtem. Nem szálltam ki a kocsiból, csak vártam, hogy történjen valami. A vasút vége még félig az alagútban volt, félig pedig egy kis épületben, ami egy vonatállomási váróteremre emlékeztetett. Fehér falak, kőből készült padló, és pár fapad volt a teremben. Tehetetlen voltam, és a félelem mellé idegesség is társult. A mellettem alvó fiú felé fordultam, és félénken megböktem, hátha felébred. Mivel továbbra sem mozdult,  felbátorodva el kezdtem bökdösni a karját. Riadtan nézett fel, kezével elsöpörte a szeméből korom fekete tincseit, és érdeklődőn rám nézett. Érdekes, a tekintetében semmi düh nem volt, pedig én mindig mérges voltam, ha valaki felébresztett.

- Bocsi... Csak azért költöttelek fel, mert a családom eltűnt... - hadartam halkan.
- Eltűnt? Mindenki? - kérdezte a fiú, nem is meglepődve. Akkor vettem észre, hogy a szeme sárga színű volt, akár egy viperának, vagy valamiféle kígyónak.
- Igen.
- És te maradtál... Sietnünk kell! - mondta a fiú, és már ki is pattant a bányakocsiból.

  Úgy tűnt számított erre. Én viszont nem, és nem értettem az egész helyzetet. Nem igazán tudtam felfogni mi van, nem éreztem a sietség fontosságát. Így komótosan szálltam ki a kocsiból. A fiú siettetett, mikor kiléptem a szerelvényből, ő rögtön megragadta a karom, és magával húzva elkezdett rohanni. Én csak futottam utána, magamban pedig még mindig össze voltam zavarodva. Próbáltam összerakni a történteket, de sehogy sem tűnt valóságnak a dolog. Csak arra tudtam gondolni, hogy álmodom. Hirtelen történt minden, kapkodva kellett futnunk, az események egy pillanat alatt felgyorsultak.

  Kirobogtunk a váróteremből, és a vidámpark egy másik részére értünk, hiszen én akkor még csak a bejárat előtti kis területet láttam. Most nem volt tömeg, alig volt egy-egy furcsa fekete alak, akik egyedül kószáltak. Az ég nem volt sötét, mint amikor megérkeztünk a családommal. Nem ragyogtak rajta csillagok ezrei. Narancssárga színű volt, néhol égővörös foltokkal, és rózsaszínes árnyalatokkal. Minden nagyobb volt, és ahogy körülnéztem, nem láttam a falat, ami körülvette a vidámparkot. Sokkal nagyobb területen volt az egész, akármerre néztem, csak játékok álltak mindenütt. A fiú egy kis sátorba rántott be, ami a legközelebb volt a vasúti váróterem épületéhez. A sátor egy normális hálószobának volt berendezve. Volt ágy, szőnyeg, polcos szekrény, és egy íróasztal. Az íróasztal alá bemászott a fiú, és oda is beráncigált engem. Elég szűkösen fértünk el, így szorosan egymáshoz simultunk. Akkor éreztem igazán, hogy a fiúnak milyen erős vanília illata van.

- Mi folyik itt? - suttogtam, kicsit kábán a finom illattól.
- El kell tűnnöd innen! Minél hamarabb! Keresd meg Cani-t, a vízi csúszdák alatt van a lakása. Kérd meg, hogy adjon neked egy napra menedéket, és ételt, cserébe majd kérni fog valamit - magyarázta, én pedig csendben hallgattam, és figyeltem minden szavára - Kerüld az árnyakat, a sötét ruhásokat. Akikben megbízhatsz, azok azok, akiknek láthatod a tekintetét. Maradj észrevétlen, bújj el, rejtőzz el! Segítenék, de mennem kell, mert... - súgta, de elharapta a mondatot - A vízi csúszdák északon vannak. Iránytűt az íróasztal fiókjában találsz. Viszlát, remélem még újra látlak! - köszönt el.

  Az íróasztal, ami alá elbújtunk, közvetlen a sátor széle mellett volt. A fiú felhajtotta a sátor alját, és már épp mászott volna ki, amikor megfogtam a kezét, és megállítottam.
- Hogy hívnak? - kérdeztem.
- Pei - válaszolta halkan, majd átbújt a sátor alatt, és eltűnt.

  Ahogy az asztal alatt kuporogtam, hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Próbáltam végiggondolni, és feldolgozni a hallottakat és történteket. Ki a fene az a Cani? Kik az árnyak? És mégis hogy értette azt, hogy nincsen tekintetük? Tekintélyre gondolt, vagy direkt ezt a szót használta? Össze voltam zavarodva, nem értettem semmit. Majd úgy határoztam, megfogadom a tanácsát, felkeresem Cani-t az iránytű segítségével.

  A karórámra pillantottam, megszokásból. Még mindig járt, nyolc óra huszonnyolc percet mutatott. Feltápászkodtam, kihúztam az íróasztal első, második, majd a harmadik fiókját. Az utóbbiban megtaláltam az iránytűt. Tipikus iránytű volt, amit általában a filmekben látni. Régi, ócska, kerek, pár éktájjal rajta. Nem nagyon volt még a kezemben ez az eszköz, így kicsit izgalmasnak találtam, hogy ennek segítségével induljak el egy kalandra. Ugyanis még mindig meg voltam győződve, hogy álmodom.

Get free premium widgets for your blog and website.

02. Fények

  Mikor hazaértünk, anya főzött valamit vacsira, én pedig Emily-vel beszélgettem a picinyke kis nappaliban. Apa pedig a gitárját pengette, a szokásos dallamot játszotta, amit tudott. Apa szeretett gitározni, de nem sok ideje volt rá, és elég kevés számot tudott. Mikor Emily-vel kifogytunk a témákból, bekapcsoltuk a régi TV-t, de nem volt rajta semmilyen csatorna, így ki is kapcsoltuk rögtön. Anya hamarosan bejelentette, hogy kész a vacsora. Mindannyian asztalhoz ültünk. Már épp kezdtem hálálkodni, hogy eddig nem volt semmi vita, amikor anya szóba hozta a kellemetlen témát: kémia. Anya gyógyszerészetből diplomázott le, így valamiért nagyon nyomta a szívét, hogy egyszerűen rémes vagyok kémiából. Megkérdezte, hogy sikerült az a dolgozat, amit még a szünet előtti órán írtunk. Más tantárgyból ilyesmit nem tartott számon, de a kémia más tészta volt. Elhúztam a szám, és gyorsan habzsolni kezdtem az ételt, hiszen teli szájjal nem illik beszélni. Próbáltam lassan rágni az ételt, de nem jött össze. Mikor lenyeltem az utolsó falatot, kénytelen voltam beszélni. Beszámoltam a rossz jegyemről, anya pedig nem túl jól fogadta. Kihagyhatatlan hozzávalója az igazi Sherwood családi vacsora receptjéhez a veszekedés, ez kétségtelen.

 Vacsora után, egy fél órára mindenki félrevonult, és lenyugodott. Anya utána társasozni összehívta a családot, én pedig szememet forgatva ugyan, de belementem. Úgy gondoltam, épp elég volt aznapra a családi programokból. De úgy tűnt, abból sosem elég. A játék unalmasan hosszas volt. Pedig van, amikor szerettem a Scrabble-t. Csakhogy most béna voltam, és nem is koncentráltam igazán. Semmi jó szó nem jutott eszembe, csak bámultam a betűkártyákat, és közben teljesen máson gondolkodtam. Egész pontosan vidámparkon. Elképzeltem, hogy kiszökök minden reggel, és feltérképezem az utazásunk végére az egészet, felkutatom minden eldugott zeg-zugát, és a hét végére pedig már teljesen kiismerem magam ott. Magam sem értettem, miért vonzott ennyire a vidámpark. De vonzott, borzasztóan. Hívogató volt az a furcsa légkör, ami körülvette az egészet. Volt egy bizonyos atmoszférája, ami azt sugallta, "Deríts fel, rengeteg titkot tartogatok!".

 A játék végén összeadtuk a pontokat, és nem meglepő módon nekem lett a legkevesebb. Nem csodálkoztam, valóban elkalandoztam picit. Apa nyert, hiszen a háromszoros szóértéket kétszer is sikerült megszereznie. Egyébként nálunk volt az Angol Szókincstár nevű könyv, hiszen mindig találtunk valami vitatható szavat, aminek a létezését egyesek nem akarták elfogadni, csak ha a saját szemükkel látták. Ebből is sokszor adódott vita, még úgyis, ha nálunk volt a Szókincstár.

  Utána pedig lassan ideje volt lefeküdni. Egy zuhanyzó volt, négy ember számára. Én fürödtem utoljára, mivel arra gondoltam, hogy úgy nem fognak majd siettetni. Vagy húsz percig álldogáltam a zuhany alatt. Szerettem, ahogy a víz a forró nyakamba zúdul, és a melegség végigjárja a testemet. Utáltam, amikor kiléptem a zuhanyzókabinból, és megcsapott a hideg. De azt hiszem, ezzel a legtöbb ember így van.

   Úgy egyeztünk meg Emily-vel, hogy először én alszom az ágyban. Az ágy mellett volt az ablak, ami a kert felé nézett ki. Elalvás előtt még beszélgettem kicsit Emily-vel. Majd ő hamarosan elaludt, de én még ébren maradtam. Nem tudtam elaludni, mindig is nehezen jött álom a szememre. Pedig nagyon is szerettem aludni, na meg persze álmodni. Imádtam az álmaimat, akármilyen abszurdak, néha ijesztőek, és meglehetősen furcsák voltak.

  Egy hirtelenen ötlet révén lementem a földszintre, a konyhába, hogy megigyak egy pohár langyos tejet, mert valamiért attól néha sikerült könnyebben elaludnom. A konyha bútorai fehérre voltak lefestve, mint ahogy a picinyke ház legtöbb bútora is. Tipikus angol, vidéki stílus volt. Egyszerű, de mégis praktikus, ez jellemezte a szobákat. Az egyik kezemmel az asztalon doboltam körmeimmel, másik kezemmel pedig a poharamat tartottam. Ahogy a tejet szürcsölgettem, a konyha fehér keretes ablakán bámultam kifelé. Az ablak a tó felé nézett. Meg akadt a szemem valamin: mintha aprócska fények világítottak volna a tó túloldalán, ahol a vidámpark is volt. A poharat letettem az asztalra, felálltam a székről. Kíváncsian közelebb léptem az ablakhoz. Nem láttam tisztán, de annyit biztosan láttam, hogy ott valami világít. De mégis mi? Ha nem a vidámpark, akkor mi lehetett volna ott? Csak fák, és gazos réteket láttunk nappal, semmi mást. Nem láttunk arrafelé házat, vagy bármilyen épületet, a vidámparkon kívül. Furcsa volt. Rendkívül furcsa.

  Kedvem támadt felhúzni a cipőmet, és utána járni a dolgoknak. Elsétálni a parkig, és körülnézni, és felderíteni a fénypontok forrását. Magamban szinte biztos voltam benne, hogy a vidámparktól jönnek a fények. Valami viszont azt súgta, hogy az rossz ötlet elmenni oda. Anyáék engedélye nélkül nem lett volna helyes. Megpróbáltam belenyugodni, és beletörődni, hogy kénytelen vagyok a házban maradni este. Visszaléptem az asztalhoz, megittam a tej maradékát, majd elmosogattam.

***

  Másnap reggel, mikor együtt reggeliztünk mind a négyen az asztalnál, nagy dilemmába voltam. Fontolóra vettem ugyanis, hogy elmondjam-e anyáéknak, amit tegnap este láttam. Nem volt nagy dolog, de én mégis azt csináltam belőle. Arra gondoltam, hogy nem hinnének nekem, és anya végleg eltiltana a vidámparktól. Így inkább hanyagoltam a dolgot.

  Anyáék előre megterveztek egy csomó kirándulóútvonalat a környéken, hiszen az erdők hatalmas rengetegében akadt pár bejárni való túraösvény számunkra. Reggeli után csomagoltunk egy csomó szendvicset, felvettünk kényelmesebb, sportos ruhákat, túrabakancsot, és nekivágtunk az aznapra megbeszélt útnak. Szerettem kirándulni, így az egész nap remekül telt. A túra több órás volt, a végére meglehetősen elfáradtam. Késő délután értünk haza, még nem sötétedett be. Otthon - vagyis a kibérelt házban - olvasgattam, ugyanis hoztam pár jó kis könyvet. Hallottam, hogy Paula becsöngetett, és benézett, hogy minden rendben van-e. Azt hiszem, az ő hangját még három házzal arrébb is hallani lehetett. Majd mikor azon kaptam magam, hogy alig látok, mert besötétedett, felkapcsoltam a villanyt, és eszembe jutott valami. Tegnap sötétedés után láttam fényeket a tó túloldala felől. Ki tudja, lehet, hogy minden este világítanak onnan. Felpattantam a fenti hálószobánkban lévő régi karosszékből, amin eddig elkényelmesedve üldögéltem a könyvemet olvasva. Lerobogtam a lépcsőn, egyenes anya felé.

- Anya, támadt egy remek ötletem! Este levezetésképpen sétálhatnánk egy kört a tó körül! - pattogtam élénken, anya pedig értetlenül, kicsit aggódva méregetett.
- De már sötét van. Nem látnánk semmit, nincs kivilágítva, nincsenek a tó körüli út mentén lámpák.
- Na és? Van zseblámpánk! - legyintettem - Légyszi anya, légysziiii - nyávogtam, majd később észbe kaptam, hogy ez rossz ötlet volt, hiszen anya utálta a nyafogást.
- Karla, hihetetlen, hogy te mindig ilyen abszurd ötletekkel rukkolsz elő - csóválta meg a fejét anya.
- De kérlek, a kedvemért!
- Rendben van. Emily úgyis azt mondta, hogy a tegnapi sétánknál elhagyta valahol a karkötőjét. Bár ilyen sötétben nincs sok esély arra, hogy megtaláljuk, de azért sétálhatunk egyet - mosolygott rám kedvesen anya, mire én örömömben a nyakába ugrottam, és jó erősen megöleltem.

 Anya összetoborozta a többieket. Apa lelkes volt, Emily szintén, mert remélte, hogy még aznap viszontláthatja a karkötőjét. Értékes darab volt számára, hiszen a barátjától kapta, akivel már másfél éve együtt voltak. Vettünk magunkhoz két zseblámpát, és indultunk is. Az egyik lámpa nálam, a másik pedig Emily-nél volt. Amint kiértünk, elégedetten mosolyodtam el. A fények újra világítottak, és anyáék is észre vették. Mindenki kíváncsi volt, hogy mi világít, és kicsit gyorsabban kezdtünk el sétálni, mint az az előtti nap nappal. Ahogy egyre közelebb értünk, egyre bizonyosabbá vált, hogy a vidámpark fényei égnek. Nem, nem a képzeletünk játszott velünk, és nem is holmi titkos erdőlakók házai ragyogtak a fák között.

  Izgatottan szökdécseltem anyáék mellett, mint egy játékos kislány. Emily lázasan keresgélte a karkötőjét, ide-oda világított a zseblámpájával, és többször is meg kellett állnunk miatta, mert lemaradt. Anyáék pedig azt tippelgették, hogy miért jön fény a vidámpark felől. Sok mindent mondtak, de egyik sem tűnt túl jónak, mindegyik valószerűtlen volt. Fokozódott a kíváncsiság. Mikor már egészen közel értünk, a mező másik oldalán állhattunk. Tisztán lehetett látni: a játékok jártak, és annak, hogy szétestek volna, vagy megrongálódtak volna, semmi nyoma nem volt már. Épek voltak, csillogtak-villogtak, mozogtak. Rendesen működtek. Alig akartam hinni a szememnek, és ahogy a család többi tagjára sandítottam, láttam, hogy ők is hasonlóképp meg vannak döbbenve. Hihetetlen volt az egész, nincs más jó szó rá, teljesen leblokkoltam.

- Csípj meg! - suttogta a tesóm álmélkodva, csillogó szemmel bámulva a fényes vidámparkot.
 Jó nagyot csíptem belé.
- Aúú! - kiáltott fel.
  Anya és apa szótlanul állt, úgy tűnt szó szerint beléjük akadt a szó.

- Menjünk be! - jelentettem ki hirtelen.

Get free premium widgets for your blog and website.

01. Érkezés

  Nem sokat kellett utazzunk kocsival, alig három órát. Én ennél sokkal hosszabb kocsiutakon is voltam már, így nekem a három óra abszolút kellemesnek tűnt. Emily mini DVD-lejátszóján megnéztünk egy könnyed romantikus vígjátékot, amit elsősorban ő akart megnézni, én meg csak unalomból néztem vele. Nem szerettem az effajta egyszerű, kiszámítható filmeket, amikbe néha nagyon lapos és primitív poénokat tesznek bele. Amikor már nagyon untam, kihúztam, majd át dugtam a telefonomba a fülhallgatót, és zenét hallgatva bámultam ki az ablakon. Bámultam a már-már sárguló fákat az út mentén, és csodálkozva néztem a kék eget. A nap hét ágra sütött, legalábbis a megszokott angliai időhöz képest mindenképp. Szerettem a napsütést, az esőt, de még az egyszerű felhős időt is, az időjárásban mindig megláttam a szépet. Ellentétben nagyon sok mindennel, mint például a külsőmmel.

 Majd lassacskán beértünk a kis faluba, ahol érdeklődve tapadtam az ablakra. A tesóm megcsóválta a fejét, látva, ahogy az arcomat az ablakhoz nyomom, mire én csak nevettem. Emily mindig azt mondogatta, hogy lehet, hogy vicces vagyok és jófej, de sosem lesz férjem. Elszontyolodva húzottam el az ablaktól. Letörölgettem a rajta lévő arcom nyomát, és a falu házait néztem. Tipikus angol kis falucska volt, zöld füves kertekkel, és aranyos kis téglaházakkal. Anya már lelkesen magyarázott, hogy ő is ilyen kertet szeretne, tele virágokkal, és majd ha kiköltözünk a kertvárosba, nekünk is ilyen lesz. Hiszen egyenlőre a belvárosban laktunk, a lakás nagy volt, csak nem volt kertje. Anyáék már régóta tervezgették, hogy elköltözünk a külvárosba.

  Majd a falu másik szélére érve egy tóhoz értünk, és amellett volt a szállásunk. South Street 14-es szám alatt volt a ház. Cseppet sem tűnt szállodának, esetleg apartmannak, bár egy ilyen kedves, eldugott kis helyen nem is tudtam volna elképzelni. Valószínűleg errefelé nem sok turista járt. Apa lelassított a kocsijával, majd leparkolt. Kiszálltunk a kocsiból, Emily felnyitotta a csomagtartót. Felvettünk pár cuccot, és elindultunk a kapu felé. Anya csengetett. Vártunk. Pár perc múlva kijött egy festett, élénkvörös hajú, ötven év körüli nő, akinek az egész arcán több festék lehetett, mint a gyermekkori kifestőkönyveimben. A rikító kék színű testhez álló ruhája, meg az egész megjelenése, annyira nem illett a környékhez, hogy gyanítani kezdtem, hogy a nő nem helybéli. Látszott rajta, hogy nem "mai gyártmány", és nem is épp a legkarcsúbb, de ettől függetlenül elég hivalkodóan öltözködött, ami számomra visszataszító volt. Kitipegett az ajtón a magassarkújában, és végigment a kerten. Már messziről integetett nekünk, mosolyra húzva pirosra rúzsozott száját. Anya lelkesen integetett vissza, én pedig Emily-re sandítottam, aki hasonló szemmel méregette a nőt, ahogy én is. Ő gondolom úgy tekintett rá, mint egy divatkatasztrófára.

 - Óóóó, ti lennétek Sherwood-ék? - kérdezte jó hangosan, pedig már bőven hallótávolságon belül volt.
- Igen, igen! - bólogatott lelkesen anya, aki általában mindig örvendezett, ha új emberekkel találkozhatott.
- Igazán örvendek, Paula vagyok - mondta, majd kinyitotta a kaput, és szépen sorra kezet nyújtott mindenkinek. Legutoljára velem fogott kezet, és akkor vettem észre, hogy mekkora műkörmei vannak. Azok már nem is körmök, hanem színes, csilivili karmok voltak.

- Paula Daffodil Owens a teljes nevem, és én lennék a ház tulajdonosa. Tehát, gondolom te vagy Clover Sherwood, aki felvette velem a kapcsolatot. Tudod, igazán hálás vagyok, amiért végre hasznomra lehet ez a ház. Még édesanyámé volt, de amióta az enyém, egyszerűen nem tudom eladni. Kiköltöztem Swindon-ba, hiszen nem akarok ilyen eldugott helyen lakni, de senki sem akarja meg venni ezt az átkozott házat. Így roppantmód örülök annak is, hogy valaki egy hétre kiveszi. Végre! - hadarta a nő, elmesélve olyan lényegtelen információkat, amire senki sem volt kíváncsi. Legalábbis én biztosan nem.

- Ugyan kérem, mi köszönjük. Bűbájos kis falu ez, örömünkre szolgál, hogy itt lehetünk - mondta anya és villantott egy elragadó mosolyt - Távol, a városok zajaitól, ez egy kész csoda. A levegő is, egyszerűen fantasztikus - csevegett bájosan, és ráérősen.
- Igen, valóban... Csak hát, én itt nem tudnék hosszútávon élni, mivel érti, itt nincsen semmi. Az ég világon semmi! Roppant unalmas, egy idő után.

  Egy kis idő után mindannyian bementünk a házba a csomagjainkkal. Behoztuk az összeset az előszobába, majd Paula tartott egy rövidke kis körbevezetést. Elég rövid volt, mivel a ház meglehetősen kicsi és szűkös volt, de azért hangulatos. Miután minden szobát megmutatott, anya leállt vele beszélgetni. Én és Emily felmentünk az emeletre, ahol a mi közös hálószobánk volt. Egyetlen egy egyszemélyes ágy jutott kettőnknek, meg egy matrac. Mivel hét éjszakát aludtunk volna ott, nem tudtunk igazságosan megegyezni. Én azt akartam, hogy én aludjak az ágyon négyszer, ő pedig háromszor, de ő ezt pont fordítva akarta természetesen. Végül kőpapírollóval eldöntöttük, hogy ő alszik az ágyon többször. Mindig is béna voltam a kőkapapírollóban.

  Kicsomagoltunk a bőröndjeinkből. Paula elbúcsúzott, és le is lépett. Épp ebédidő volt. Anyáéknak az az ötlete támadt, hogy a szendvicseket amiket csomagolt, vigyük ki a tópartra, és piknikezzünk. Mivel mindannyian díjaztuk az ötletet, ki is mentünk, a háztól alig pár lépésnyire lévő partra sétáltunk. Ahogy ettük a szendvicseket, mindannyian kicsit el voltunk kápráztatva. Varázslatos volt az egész. A zöld fű, a tó, a napsütés. Olyan volt, mintha tavasz lenne, pedig október vége fele nem éppen ilyen szokott lenni az idő. Csodálatos volt.

  A tesóm a suliáról mesélt, meg a szokásos dolgokról. Főleg ő beszélt, anyáék pedig reagáltak arra, amit mondott. Én csendben eszegettem, és a tavat bámultam. Nem volt olyan nagy, de azért nem mondanám, hogy hipp-hopp átúsztam volna a túloldalra. A másik oldalon megpillantottam valamit: egy óriáskerék körvonala rajzolódott ki. Ahogy jobban szemügyre vettem, teljesen megbizonyosodtam róla, hogy az egy óriáskerék. Mellette pedig hullámvasutak kacskaringós építménye állt, és egyéb vidámparki játékszerek. Felcsillant a szemem, és akár egy kisgyerek, teljesen fellelkesedtem. Vidámpark? Kihagyhatatlan!

- Nézzétek, az ott nem egy vidámpark? - kérdeztem a túloldalra mutatva.
 Anyáék - akik eddig háttal ültek a tónak - megfordultak, és szemügyre vették az általam vidámparknak feltételezett helyet. Azt mondták lehet, hogy igazam van, és ha van kedvem, akkor elsétálhatunk együtt oda. Hiszen ezért jöttünk, hogy sétáljunk, kiránduljunk, és kipihenjük magunkat.

  Mivel mindenki jó ötletnek találta, hogy körbejárjuk a tavat, így el is sétáltunk a vidámparkig. Ahogy közeledtünk, már egész messziről lehetett látni, hogy az óriáskerék, és minden egyéb játék is rettentő rozsdás, és régi. Évek óta, vagy évtizedek óta nem használta senki. Csak ott állt, magányosan, elhagyatottan, és hagyta, hogy az idő megegye. Nem közvetlenül a tó mellett volt a vidámpark. A tó körül volt egy sétaút, és mivel közelebbről meg akartuk nézni, le kellett térjünk az útról. Átvágtunk egy gazos tisztáson, és annak a végében volt a kapu. Jó nagyba fel volt rá írva: "Metus Theme Park". 

  A kapun nem volt lakat, mindössze csak be volt csukva. Emily már akkor nyafogott, mikor a tisztáson át kellett vágnunk. Tudtam, hogy nem sok kedve lenne körülnézni, vagy bemenni a kapun. De számomra rendkívül hívogató volt az egész. Ugyan a park nagy részét fák fedték, azt viszont láttam, hogy elképesztően nagy. Az egész annyira izgalmas volt, fel akartam fedezni. Olyan volt, mint egy nagy játszótér, kalandpark. Mindig is kicsit gyerekes voltam, és Emily-hez képest vadócabb, bizonyos szempontból fiúsabb. Ő a divatmagazinokat gyűjtötte, én pedig a krimis, gyilkosos könyveket. Ő mindig feltakarította a szobáját, kicsit tisztaságmániás is volt, én pedig hanyag voltam, és rendetlen. Mégis, többnyire nagyon is jól kijöttünk.

- Anya, hadd menjek be egy picit! - kértem meg anyát.
- Nem lenne túl jó ötlet. Ez biztos magánterület, attól még, hogy a kapu nincs belakatolva, nem azt jelenti, hogy be lehet menni... - csóválta meg a fejét anya.
- Clover, ugyan már, szívem. Nyugodtan bemehet Karla egy picit, persze, csak felügyelettel - állt mellém apa, mire egy hálás mosolyt villantottam rá.
- De ez az izé ősrégi! Simán leomolhat, vagy akármi... - ellenkezett anya továbbra is.

  Nem tudtam mit mondani. Így hát próbáltam elképesztően édes fejet vágni, és úgy kérni meg őt.
- Légyszi anya - mondtam vékony hangon, kiskutyatekintettel.
- Nem. Semmi kedvem bemenni - utasított vissza anya továbbra is.
  Eközben Emily a telefonját nyomkodta, gondolom a 3G mobilkapcsolat csodájával még itt is tudott kommunikálni a barátaival.
- És ha mi ketten bemegyünk Karla-val, és ti Emily-vel hazamentek? - kérdezte apa.

  Még egy ideig győzködnünk kellett anyát, de apa segítségével jóval könnyebben ment, mintha egyedül próbálkoztam volna. Végül Emily és anya hazaindult, én meg apa pedig kinyitottuk a rozsdától nyikorgó kaput, és beléptünk a vidámpark ajtaján. Egyszerre volt varázslatos, félelmetes, és szomorú. Varázslatos volt, mert elbűvölő volt, ahogy a fák lombjain átszűrődött a nap, és megvilágította a játékokat. Félelmetes volt, mert például hátborzongató látványt nyújtott pár kiállított, eredetileg aranyos állatfigura, amiknek leesett a szeme, karja, vagy akármije. Szomorú volt, mert ha belegondoltál, itt több évvel ezelőtt gyerekek játszottak, és vidáman használták a játékokat. Ma pedig csak egyedül porosodnak, magányosan, egymagukban. Vajon miért zárhatott be, töprengtem. Hiszen olyan nagy volt, és látszólag remek játékok voltak.

  Sajnos csak nagyon az elejéig sétáltunk el a parknak, mert apa nem engedett tovább. Azt mondta, tényleg veszélyes, és jobb lesz, ha visszafordulunk. Megelégedtem azzal a kevéssel, amit láttam, és egész könnyen beletörődtem, szót fogadtam. Hiszen apa nélkül még annyit sem láthattam volna. Ahogy kifele haladtunk, megakadt a szemem valamin. Egy foltos macskán, aki épp a kerítésen mászott át. Aranyos volt, a szőre fekete-és fehér foltos volt. Ügyesen és gyorsan jutott át a túloldalra.

  Majd kiértünk, becsuktuk az ajtót, és egy utolsó pillantást vetettem a vidámparkra. Arra gondoltam, biztos szép lehetett fény korában, és jó lenne látni, ahogy újra megnyitja kapuit. Majd apa átkarolt, nyomott egy puszit a homlokomra, és nyugodtan sétáltunk hazafelé. Egész hangulatos volt, és meglepő módon nyugodtan beszélgettünk anélkül, hogy vitába torkollt volna a beszélgetés.

Get free premium widgets for your blog and website.